“May you find some comfort…”
2009 szeptember 7. | Szerző: Christine21
Hétvégén, a Modern Messiások kiállításon láttam egy nagy szép képet. Olyan volt, mintha egy mesés könyvben lett volna, a háttérben csillogó égbolt volt, két hatalmas láb között két hatalmas kéz emelt fölfelé egy élettelen embert, a címe pedig az volt, hogy “Halál”. Olyan kellemes béke volt rajta, olyan szép volt. Nem volt sem sírás, sem szenvedés, se bánat.
Azt hiszem, hogy a halálvágyó emberek hitét ábrázolta, a hitüket abban, hogy ott nyugalmat találnak.
Eszembe jutott anyám, és a fenti sor, és reméltem, hogy ott tényleg béke van.
Emlékszem, hogy a pszichológus azt kérdezte tőlem, hogy haragszom-e rá.
Én pedig mindig mosolyogva azt válaszoltam, hogy “Nem. Mindenkinek joga van a szabadsághoz, neki is. Ő már kapott eleget, feláldozta az életét értünk, én vagyok az utolsó utáni, aki ítéletet mondhat fölötte.”
Aztán még tovább firtatta a dolgot, én meg azt mondtam neki “Miért, jött valaki, hogy megmentse az életünket? Másrészt, így nekünk is megváltozott az életünk; könnyebb lett, a korábbiakhoz képest “”””jólétbe”””” kerültünk.”
Hogy most haragszom-e: -a pszichológus legnagyobb megkönnyebbülésére- azt válaszolnám, hogy “talán egy kicsit”.
Remélem, hogy J. atyának nincs igaza, és nem esik többé bántódása, nem ingyen volt az a halál. Borzasztó kínokon kell ahhoz keresztül menni…. Amikor én magam a legmélyebb pillanatomba kerültem, a nyugtatók ellenére sírva keltem fel többször az éjszaka közepén, és azt kívántam, hogy bárcsak meghalhatnék, hogy végre nyugodtan pihenhessek, visszaemlékeztem arra, ami történt, és megeskettem a húgomat, hogy bármi is történjék, nem engedi, hogy intézetbe kerüljek. Már nem tettem hozzá, hogy azért, hogy legalább szabadon elmehessek valami békésebb helyre, ha úgy gondolom, és nem akartam, hogy hosszú éveken át idegenek szeretetlenül hozzám érjenek, és bántsanak….
Nem tudom megmondani, hogy ki, hol rontja el, hogy mi az utolsó pont, amikor helyre lehet hozni, és hogy meddig érdemes itt lenni….., talán amíg remélünk, és amíg érezzük, hogy valahol egy kicsit szeretnek minket. 🙂
Álmodozó lánykák
2009 szeptember 1. | Szerző: Christine21
Vasárnap este óta, amikor kiszálltam a kocsiból, olyan furcsa szorongást érzek. Gondoltam, hogy á, ez hülyeség, majd lefekszem, és reggelre elmúlik, de nem.
Nem tudom, hogy miért. Olyan, mintha valamit elmulasztottam volna megtenni, mintha valami fontosat lekéstem volna, de nem tudom, hogy mi az. Vagy mintha elveszítenék valamit, és kiüresedne az életem vagy nem is tudom.
Nem jó nekem így élni, én szeretek érezni, hinni, remélni, lelkesedni valamiért.
Rájöttem, hogy eddig ez volt a legkedvesebb hobbim. 🙂
Olyan jó volt élni valamiért, várni rá, és közben építgetni a felé vezető lépcsőket, de most olyan távolinak tűnnek ezek a dolgok…. Holnap is megyek erre az utazásos állásinterjúra, és lehet, hogy semmit nem fogok tudni mondani. Pedig annak idején hogy vágytam rá, hogy ilyen munkám lehessen.
De olyan jó látni, hogy legalább a filmek és könyvek bájos, érzékeny hősnői megjutalmaztatnak érzékenységükért, mint pl. a 21sz. pálcikalábú Carrie Bradshaw-ja, aki azt hiszi, hogy a “Bonjour!” megtanulásával, és a párizsi divat elsajítátásval nagyvilági párizsi nő lesz, és amikor összerombolják az álmát és pityeregve ül a csillogó párizsi hotel recepciója előtt a csomagjain- mert még egy szobát is alig tud magának foglalni-, besétál Mr Big a maga sajátos kisfiús, huncut mosolyával, a köv. üzenettel az arcán” Mibe keveredtél már megint? :-)”, és megmenti. 🙂
Oké, visszatelepedek a válogatás CD-m mellé (megkaptam! – Merci!:-)), amihez a Jóisten még zenemasinát is rendelt nekem, aztán elbújok az ágyba. 🙂 Na tessék, máris jobb! 🙂 Mindig az élet elviselhető könnyedségére emlékeztet, mintha az élet csak játék lenne, és nem is léteznének problémák…. 🙂
Dolgos
2009 augusztus 30. | Szerző: Christine21
Tegnap este egy nagyon kellemes estét töltöttem az úriemberemmel.
Beszélgettünk, és szóba jöttek a nők és a férfiak…. mint mindig..-)
Tanulságos volt, ahogy elmesélte a saját kételyeit (jó tudni, hogy neki is van ) és közben kiderült, hogy szerinte nagyon szép nővel nem jó kezdeni, mert azért mindig dolgozni kell, nehogy lecsapják a kezéről……mert hogy lehetséges, hogy vannak vonzó tulajdonságai, de valószínűleg nála jobb, szebb, sportosabb, fiatalabb kiadású fickóban is meg lehet találni ugyanezeket, és akkor ő, ha nem hajkurássza magát, akkor kiesne a kosárkából……
Tegnap este sajnos idővel már nem forgott annyira az agyam, de ez azért felvet egynéhány gondolatot:
– megkérdőjelezi, hogy őt lehet úgy szeretni, ahogy van, a zizzijeivel együtt
-egyedi “gyártmányok” vagyunk, és nem korlátlanul helyettesíthetőek (ki az, aki lecserélné a nagymamáját egy 20 éves vihogó barátnőre?)
Felvethető még a következő is.
– vajon egy nőnek nem problémás, hogy öregszik? (ő maga mondta, hogy egy férfi mindig kívánatos nőt akar……..) Az a szép nő is öregszik….
– egy kapcsolatban vajon nem kell mindig dolgozni?
Valahol azt olvastam, hogy az az igazi párunk, aki mellett a legjobbat hozzuk ki magunkból….
Majd tessenek a színházban megfigyelni azokat az 50-es párokat, ahol a férfi lesegíti a hölgy kabátját, aki egyébként korának megfelelően öltözött és sminkelt, és tudja, hogy le fogják segíteni a kabátját……
Így, visszagondolva, elmosolyodom ezen a beszélgetésen, mert bár egyikünk sem vette észre
Álmomban már láttalak
2009 augusztus 20. | Szerző: Christine21
Ma valahogy olyan depresszióba zuhantunk tesóval, ráadásul olyan érzésem van mostanában, mintha még valamit csinálnom kellene,valami fontos dolog, olyan nyugtalanság fog el állandóan…..
Aztán eszembe jutott az én drága úriemberem, ahogy tudja élvezni a zenét. Rájöttem,hogy ez egy remek dolog, megnyugtatja az embert, visszazökkenti emberi mivoltába, de sajnos én nem sokat ismerek, és aki nem tudja, hogy hol keresni, az nem sokra jut. Úgy döntöttem,hogy mivel sajnálatos módon nem ajándékozott meg engem egyetlen remek válogatás CD-vel sem, így aztán filmzenét fogok hallgatni, mert ott már remek szakemberek elvégezték a válogatást.
Ma csak úgy eszembe jutott ez a film, és meghallgattam a zenéjét. Nagyon kedves. 🙂
ps. ha valaki ismer hasonlókat,akkor légyszi szóljon! Köszi 🙂
Ördögszekér-tiszta szívvel
2009 augusztus 19. | Szerző: Christine21
Ma nagyon érdekes információt kaptam. Olyannyira érdekeset, hogy olyannyira elgondolkoztam rajta, hogy lekéstem az IC-t és egy órát vártam a következőre.
A lényeg tulajdonképpen az, hogy a gimnazista előéletemnek köszönhetően olyan ösztöndíjra juthatnék be 80-90%-os valószínűséggel, amivel (akár már januártól) Amerikában tanulhatnék Msc vagy MBA képzésen szinte ingyen
de
emberke a gyakorlat megszerzése után jöjjön vissza Mo-ra, és itt kamatoztassa a tudását, és szolgálja a köz javát.
Igen, nos nekem ennél a pontnál homályosult el a felfogóképességem, hiszen egy olyan embernek magyarázzák mindezt, akinek nincsenek gyökerei, és úgy telik az élete, mint a sivatagban gurgulázó ördögszekereknek, és akit lehet, hogy némi „átképzés” után nyugodtan be lehetne sorozni az idegenlégióba is emberhúst filézni.
Belegondoltam, hogy hosszú, keserves küzdelemben, reménytelenségben, elhagyatottságban eltelt élet után egyszer csak itt van egy bájos lehetőség, amihez hajlandó lennék nagyon sokat tanulni és dolgozni, de a program alapcéljával nem tudok mit kezdeni. Jó, nem?
Tulajdonképpen megtehetem, hogy elmegyek, és soha többet nem hallanak rólam, de nem valószínű, hogy nyugodt lelkiismerettel tudnék járni-kelni (az idegenlégióhoz talán ezt el kellene felejteni), ugyanakkor viszont tényleg azt tudja ezt a követelményt igazán teljesíteni, aki ezt komolyan is gondolja, mert itt már nem arról van szó, hogy milyen pozícióban vagy és mennyi a fizetésed, hanem arról is, hogy megszoksz ott egy más életvitelt, szemléletmódot, és aztán azt várják tőled, hogy ne a Londonba vagy New York-ba induló gépre ülj fel, hanem a budapestire….. Ennyi itt szerzett fájdalom után még belegondolni is rossz, hogy ott a “szabadságleveled” a kezedben, és……Na, persze lehetséges, hogy olyan kellemes, utazgatós állást talál az ember, ami biztosítja, hogy ne túl sokat kelljen itt lenni, és az viszont már elég barátságos….. másrészt meg nem köthetik örök életére ide az embert…..
Na mindegy, most megpályázok még egy utazással kecsegtető állást, szerdán elmegyek a könyvtárba a British Council tanácsadására, aztán meglátom, hogy mit döntök. Minden esetre a nyelvvizsgára el kell kezdeni készülni akár kimegyek, akár nem, mert az kell az IBS-re és a CEU-ra is.
Önfeledtség :-)
2009 augusztus 16. | Szerző: Christine21
Köszönöm még egyszer mindenkinek. 🙂
Tegnap tesó kedvéért újra megnéztem a Nász-ajánlat c. filmet. Alaszka még mindig gyönyörű és romantikus. És még mindig meghatódom a film egyes részein:-)
A másik kedvenc jelenetem. Hihetetlenül jó néha elfeledkezni önmagunkról, felszabadulni és önmagunkká lenni. 🙂
2009 augusztus 13. | Szerző: Christine21
Köszönöm mindenkinek.
Lily: köszönöm a biztatást, de néha egészen félelmetes és megsemmisítő elmerengeni az álmunkon…..
Meglátjuk.
Sztellának
2009 augusztus 10. | Szerző: Christine21
Sztellám! Köszönöm szépen. :-)))) Egészen könnyekre fakadtam. Köszönöm, hogy támogatsz.
Most az az álmom,hogy elmehessek Angliába tanulni, mert ugye nagyvilági nőknek széles látóköre is van! :-)))de fogalmam sincs, hogy hogyan. Tudom, hogy vannak emberek, akik az egész életüket végigszörfölik ilyen-olyan ösztöndíjakkal, de én nem tudom, hogy hol kell őket keresni, és hogyan lehet hozzájuk jutni. Most is gyűjtögetek, magamra nem költök, de…..
Büszke vagyok rád, hogy ilyen bátor vagy, és belevágtál. Összeszégyellhetném magamat melletted! :-))) Tökös csajszi vagy! 🙂
Szerződés
2009 augusztus 9. | Szerző: Christine21
Tegnap elfelejtettem hozzátenni, hogy a könyvet nem olvastam végig , és a kérdése jogos lenne, de azt én magam is tudom, hogy rosszul áll a szénám…….
Ma reggel olvastam el az utolsó 100 oldalt.
Volt benne egy figyelemre méltó rész az önmagunkkal kötött szerződésről. Már nem fogom tudni hitelesen elmesélni, mert egy fél év alatt sikerült eljutnom oda, hogy nem tudok álmodni (és igazából ettől szenvedek a legjobban), de azért megpróbálom.
Én 15 évesen kötöttem magammal szerződést, és egészen mostanáig nagyon komolyan tartottam magamat hozzá.
8-9 évesen láttam, ahogy más gyerekekért autóval jönnek a szülők, és én magam pedig arra kezdtem vágyni, hogy egyszer értem is jöjjenek (10 perc sétára laktam a sulitól, nem 2 óra buszozásnyira), aztán pedig arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha sofőröm lenne, és mindig egy nagy fekete autóban várna rám.:-)
Nagyjából 6 évig vártam, de nem jött értem soha senki. Aztán egyszer valakinek elmeséltem ezt a buta álmot, kinevetett (nem rosszindulatúan), és azt mondta, hogy “Gyere, hazaviszlek!”. Én pedig azt mondtam neki, hogy “Nem! Én nem erre vágytam, én biztonságot akartam, de nem így!”
Ekkor megfogadtam magamnak, hogy nem baj, majd én megszerzem magamnak, és következetesen tanultam, csináltam a dolgomat, nyelvvizsgáztam, nem lehetett megállítani, mert minden évben csináltam valamit.
Aztán jött az egyetem, amire úgy iratkoztam be, hogy már az évnyitón is csalódott voltam, mert éreztem, hogy nem sok örömöm lesz benne, tudtam, hogy annyira nem visz előre amennyire szeretném, de pénz és szülők híján nem volt más választásom. De még mindig csináltam a dolgomat, franciául tanultam, meg oroszul, meg portokoll órára jártam, mert úgy képzeltem, hogy szép, méltóságteljes, sikeres, művelt, nyitott és elégedett nagyvilági nő leszek, aki jön-megy, utazik, intézkedik, szervez valamit, örömét leli a munkájában, ragyog, és az emberek felnéznek és számítanak rá,.Úgy képzeltem,hogy az ilyen szép, méltóságteljes, művelt, kedves, ragyogó nőknek “jár” az, hogy úgy bánjanak velük, mint egy Hölggyel, hogy sofőrjük legyen, és vigyázzanak rájuk.
Mindig ebben a hiszemben tekintettem magamra, és mentor, és angol nevelő híján mindig így neveltem saját magamat.
Vigasztaló narancsos McDondald’s jegeskávé
2009 szeptember 8. | Szerző: Christine21
Ma is, tegnap is olyan kis nyomi vagyok. Jöttem-mentem, és a Keletinél arra jutottam, hogy nincs kedvem hazamenni. Aztán gondoltam egyet, és ittam egy narancsos jeges kávét, és máris jobb kedvem lett. Nem valószínű, hogy olyan csodálatos “élettani hatása” lett volna, inkább csak úgy a gondolat, hogy a magam kedvére tettem. 🙂
Szombaton esküvőre hívtak meg (nem lesz lagzi, meg ilyesmi), és ruhát kellene venni. Meg is találtam a WestEndben, le is van árazva, bájosan is mutatok benne, de képtelen vagyok rászánni magam arra, hogy elmenjek érte és megvegyem….
Ezen felül láttam az ArtzModellben is egy szép ruhát (fekete volt, úgyhogy ez biztos, hogy nem lenne esküvői viselet). Remekül állt, csak éppen nem volt mit bele tenni (idő közben kiderült, hogy van rá mód, hogy csaljon az ember lánya :-)), de sajnos nem járok olyan szép helyekre, fogadásokra, hogy bármelyiket is úgy tudnám hordani. 🙁
Na mindegy, most ilyen szomorkás hangulatomban vagyok. Megyek, elbújok az ágyba. 🙂
Oldal ajánlása emailben
X