“May you find some comfort…”
2009 szeptember 7. | Szerző: Christine21 |
Amikor gyerek voltam, gimnáziumban, a hittan órán J. atya azt mondta a pokolról, hogy nem úgy kell elképzelni, ahogyan a festményeken van, tüzes lángnyelvekkel, mert igazából a túlvilági az itteni életünk meghosszabbítása…..
Hétvégén, a Modern Messiások kiállításon láttam egy nagy szép képet. Olyan volt, mintha egy mesés könyvben lett volna, a háttérben csillogó égbolt volt, két hatalmas láb között két hatalmas kéz emelt fölfelé egy élettelen embert, a címe pedig az volt, hogy “Halál”. Olyan kellemes béke volt rajta, olyan szép volt. Nem volt sem sírás, sem szenvedés, se bánat.
Azt hiszem, hogy a halálvágyó emberek hitét ábrázolta, a hitüket abban, hogy ott nyugalmat találnak.
Eszembe jutott anyám, és a fenti sor, és reméltem, hogy ott tényleg béke van.
Emlékszem, hogy a pszichológus azt kérdezte tőlem, hogy haragszom-e rá.
Én pedig mindig mosolyogva azt válaszoltam, hogy “Nem. Mindenkinek joga van a szabadsághoz, neki is. Ő már kapott eleget, feláldozta az életét értünk, én vagyok az utolsó utáni, aki ítéletet mondhat fölötte.”
Aztán még tovább firtatta a dolgot, én meg azt mondtam neki “Miért, jött valaki, hogy megmentse az életünket? Másrészt, így nekünk is megváltozott az életünk; könnyebb lett, a korábbiakhoz képest “”””jólétbe”””” kerültünk.”
Hogy most haragszom-e: -a pszichológus legnagyobb megkönnyebbülésére- azt válaszolnám, hogy “talán egy kicsit”.
Remélem, hogy J. atyának nincs igaza, és nem esik többé bántódása, nem ingyen volt az a halál. Borzasztó kínokon kell ahhoz keresztül menni…. Amikor én magam a legmélyebb pillanatomba kerültem, a nyugtatók ellenére sírva keltem fel többször az éjszaka közepén, és azt kívántam, hogy bárcsak meghalhatnék, hogy végre nyugodtan pihenhessek, visszaemlékeztem arra, ami történt, és megeskettem a húgomat, hogy bármi is történjék, nem engedi, hogy intézetbe kerüljek. Már nem tettem hozzá, hogy azért, hogy legalább szabadon elmehessek valami békésebb helyre, ha úgy gondolom, és nem akartam, hogy hosszú éveken át idegenek szeretetlenül hozzám érjenek, és bántsanak….
Nem tudom megmondani, hogy ki, hol rontja el, hogy mi az utolsó pont, amikor helyre lehet hozni, és hogy meddig érdemes itt lenni….., talán amíg remélünk, és amíg érezzük, hogy valahol egy kicsit szeretnek minket. 🙂
Hétvégén, a Modern Messiások kiállításon láttam egy nagy szép képet. Olyan volt, mintha egy mesés könyvben lett volna, a háttérben csillogó égbolt volt, két hatalmas láb között két hatalmas kéz emelt fölfelé egy élettelen embert, a címe pedig az volt, hogy “Halál”. Olyan kellemes béke volt rajta, olyan szép volt. Nem volt sem sírás, sem szenvedés, se bánat.
Azt hiszem, hogy a halálvágyó emberek hitét ábrázolta, a hitüket abban, hogy ott nyugalmat találnak.
Eszembe jutott anyám, és a fenti sor, és reméltem, hogy ott tényleg béke van.
Emlékszem, hogy a pszichológus azt kérdezte tőlem, hogy haragszom-e rá.
Én pedig mindig mosolyogva azt válaszoltam, hogy “Nem. Mindenkinek joga van a szabadsághoz, neki is. Ő már kapott eleget, feláldozta az életét értünk, én vagyok az utolsó utáni, aki ítéletet mondhat fölötte.”
Aztán még tovább firtatta a dolgot, én meg azt mondtam neki “Miért, jött valaki, hogy megmentse az életünket? Másrészt, így nekünk is megváltozott az életünk; könnyebb lett, a korábbiakhoz képest “”””jólétbe”””” kerültünk.”
Hogy most haragszom-e: -a pszichológus legnagyobb megkönnyebbülésére- azt válaszolnám, hogy “talán egy kicsit”.
Remélem, hogy J. atyának nincs igaza, és nem esik többé bántódása, nem ingyen volt az a halál. Borzasztó kínokon kell ahhoz keresztül menni…. Amikor én magam a legmélyebb pillanatomba kerültem, a nyugtatók ellenére sírva keltem fel többször az éjszaka közepén, és azt kívántam, hogy bárcsak meghalhatnék, hogy végre nyugodtan pihenhessek, visszaemlékeztem arra, ami történt, és megeskettem a húgomat, hogy bármi is történjék, nem engedi, hogy intézetbe kerüljek. Már nem tettem hozzá, hogy azért, hogy legalább szabadon elmehessek valami békésebb helyre, ha úgy gondolom, és nem akartam, hogy hosszú éveken át idegenek szeretetlenül hozzám érjenek, és bántsanak….
Nem tudom megmondani, hogy ki, hol rontja el, hogy mi az utolsó pont, amikor helyre lehet hozni, és hogy meddig érdemes itt lenni….., talán amíg remélünk, és amíg érezzük, hogy valahol egy kicsit szeretnek minket. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: