2009 november 11. | Szerző: Christine21 |

 Bevallom, hogy nagyon el vagyok keseredve. Valahogy állandóan falakba ütközöm, és úgy érzem, hogy csak azért, mert tudatlanságból csináltam egy-két hibát, ezért aztán nekem semmilyen kegyelem nem jár, és most már dögöljek meg.

Mit követtem el?

1) nem csináltam meg a mérlegképes könyvelői vizsgát (1 db vizsga lett volna) csupán dacból, mert nem akartam ilyen munkát- most már nincs semmilyen kedvezmény, majdnem az egész tanfolyamot végig kellene csinálni, és úgy tűnik, hogy ennek a papírnak varázsereje van (természetesen adott határokon belül).

2) annak idején nem fogadtam el az adótanácsadói munkát, pedig lehetséges, hogy messzebbre vitt volna, mint akkor gondoltam, a mostani helyemet pedig képtelen vagyok elhagyni, mert nincsen segítségem

(Megjegyzem, hogy amíg úgy éreztem, hogy minden lehetőséget kihasználok a célok érdekében, addig ugyan szörnyen célorientált voltam, és szörnyen magányos is, mert semmi egyéb nem létezett)

Most pedig az egész világ arra bátorít, hogy menjek szépen Amerikába, amitől meg én félek (elképzelhető, hogy megint vészes információhiány miatt, amit állandóan próbálok pótolni, de valahogy mégsem elég ügyesen), mert:

1)nappalis diák leszek (a kolira már rákérdeztem, de még nem jött válasz), a program viszont a megélhetést nem fizeti, tehát dolgozni kell, ami nem baj, de nem tudom, hogy mit lehet ott csinálni, és mennyiért. Ez csak azért fontos, mert én már próbáltam egyszer 5 évig, hogy milyen “szegénynek lenni és fiatalnak”, és pénz nélkül nem nagyon lehet fiatalnak lenni, sem utazni, és már nem olyan nagyon mókás az élet, ha az ember arra vár, hogy “mikor lesz már vége?”

2) félőnek találom, hogy valahol az Isten háta mögötti vacak helyen  letesz majd a repülőgép, és majd ott lehet dekkolni. Ezt is volt szerencsém kipróbálni, de hála Istennek csak 6 hétig Moszkvában (érdekes módon mostanában a Kremllel szoktam álmodni…..),és mindenkit biztosíthatok arról, hogy egy cseppet sem hiányzik.

3) nem szeretnék földönfutó lenni

Ugyanakkor

1) ha nem teszek semmit, az élet sem lesz más-a jelek szerint sajnálatos módon senki sem fog nekem segíteni

2) félő, hogy a többiek elrobognak mellettem, mint a gyorsvonat, én meg állok majd egyedül, és nézhetek ki a fejemből

3) a kintlét egyfajta kapcsolatrendszert is jelent,mert az öregdiákok itthon segítik egymást.

És ennyi mindenfélével felszerelve (természetesen nekem tetsző, optimális megoldás nélkül) hozzak egyedül jó és értelmes döntést (úgy, hogy annyi kétséggel vagyok felszerelve, ami 5 embernek is elég lenne), lehetőleg olyat, amivel nem csinálok újabb hibát.

Miközben mentem, és nem hagytam a ki lehetőségeket, sokszor az volt az érzésem, hogy talán nagyon sikeres ember leszek, aki örökké magányos lesz, így aztán 40 éves koránál tovább úgysem fogja bírni, és majd felakaszthatja magát. Aztán valahogy kaptam egy kis kegyelmet az élettől, és lettek barátaim, vagy ismerőseim :-), a húgommal is jól kijövök :-)- jó érzéssel és nyugalommal tölt el, mintha csak otthon lennék,  de még mindig megvan az az érzés, hogy még csinálni kellene valamit, hogy jó legyen, hogy “biztos” legyen….