2010 március 8. | Szerző: Christine21 |
Végiggondoltam a dolgot, és beküldtem a pályázatomat az amerikai ösztöndíjra. Kiderült, hogy 1) megváltozott a kiválasztási folyamat, amióta én személyesen bementem, és most már évente csak egyszer van, és én lekéstem a határidőt, 2) most jött vissza a koordinátor e-mailje, miszerint legközelebb 2012 januárjában lehet kimenni (ha csak valaki meg nem gondolja magát).
Neeeeeeeem! az még 2 év! Mit fogok addig csinálni? Mit követtem el már megint? Nem értem, nem értem, nem értem…… Azt hittem, hogy megtanultam a leckét, és most már mehetek, de nem, de nem, nem és nem. Mi kell még? Mit csináljak még? Én nem bírom elviselni ezt az életet, ezt a semmittevést itt.
Szeretni úgysem fognak, férjhez menni úgysem fogok, magyar egyetemre fölösleges járni, semmi sem fog változni…. Oda meg legalább elmehettem volna, csinálhattam volna valamit. Erre még 2 év, nekem meg csak telik az idő, és addig megöregszem(28 éves leszek) mindenféle tapasztalat meg minden nélkül, és a kutyának sem fogok kelleni.
Miért van ez így? Mi rosszat csináltam már megint? Én nem akarok itt lenni, nekem is jár egy kis szabadság…. én nem, én nem akarom ezt…..
Meg sem merem mondani a húgomnak. Pedig én elmentem volna újra tanulni, dolgozni, mindent. Nem számított volna semmi, csak legalább mehettem volna. Úgy elgondoltam, hogy egyszer az életben legalább igazi diák lehettem volna, ahogy mindig is akartam, és ahogy sosem adatott meg. Úgy látszik, hogy nekem nem lehet egy rossz pillanatom, amikor bizonytalan vagyok, nekem nem lehetnek félelmeim, mert akkor rögtön büntetést kapok.
Jaj Istenem, én nem, én csak nem akarok itt lenni…..
Nem akarok hazamenni, nem akarom megmondani a húgomnak. Nem tudnék a szemébe nézni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Idáig még nem olvastam az írásod, de ebben az írásban valahogy magamra ismertem.Ez lehet hogy furán hangzik.Énis szerettem volna kijutni külföldre és lassan én is 28 leszek.Valamint annak az esélye hogy férjhez megyek lassan egyenlő lesz a 0 -val.De nem szabad feladni mert az a legrosszabb.
Japánra nem gondoltál? Sok ösztöndíjat osztanak ki évente. Amúgy meg pimaszul fiatal vagy. 🙂
Egyetértek Nyuszival: szemtelenül fiatal vagy, még rengeteg lehetőség van előtted. Hja, és ne add fel, de tényleg!!! Most ez az írásod olyan, mintha én diktáltam volna (az életkort kivéve)…ugyanilyen érzések kavarognak bennem is. Szorítok, hogy neked összejöjjön!!!
Ennyi negativizmussal hogy lehet létezni? Segíts magadon az Isten is megsegít! Ne várd a sült galambot! Mozdulni, cselekedni önsajnálat helyett, próbáltad már?! Ne haragudj, de ennyi negatív gondolattal nem lehet élni. Vagyis nem érdemes! Nem azt mondom, hogy nyisd magadra a gázt, de így minek kelsz fel az ágyból? Mit tettél azért, hogy jobb legyen a napod, hogy jobban érezd magad? Lefogadom semmit a jajgatáson kívül, meg azon kívül, hogy “jaj de rossz nekem, jaj de szerencsétlen vagyok, jaj de jó másoknak”. Sajnáltatni akarod magad? Akkor megkaphatod: Jaj szegény Christne, de sajnállak!
És bocs, de te írtad: Életünk olyan, amilyenné gondolataink teszik! Hát tessék!