Kiderült, hogy az emberek félreismernek. (Lám, lám milyen jó címet adtam annak idején a blognak. :-))
Ennek a legdöbbenetesebb tanúbizonysága az volt, amikor vendégségben voltam az orosz tanárnőmnél, és együtt főztünk. Közben beszélgettünk, a végén pedig együtt mosogattunk, takarítottunk el úgy ketten, mi nők. 🙂
Amikor végeztünk, azt mondta nekem, hogy most egészen másmilyennek lát, és ha férfi lenne, akkor feleségül venne :-). Én pedig nem értettem, hogy miért. Azt mondta nekem, hogy azt hitte, hogy egy elkényeztetett kislány vagyok, és sosem gondolta volna, hogy ilyet is tudok. Erre én csak mosolyogtam, és mondtam neki, hogy “bárcsak az lennék!” :-),és elmagyaráztam, hogy a konyhatechnikai ismeretek a nehéz gyermekkor hozománya. 🙂 (ettől függetlenül csapatban szívesen főzök. 🙂
Félreismernek a munkához, a karrierhez való hozzáállásomban is. Azt hiszik, hogy valamiféle törtető, megalomániás ember vagyok. Dehogy. 🙂
Nem tudják, hogy milyen szörnyű világból jövök, mert elsőre (hála Istennek) nem látszik, hiszen egyetemre jártam, nyelveket beszélek….stb, stb
Szörnyű világban nőttem fel, és gyerekként nagyon szerettem volna, ha kimentenek belőle. Évekig vártam, hogy más legyen, de soha nem történt semmi. Aztán rájöttem, hogy sosem fognak megmenteni, mint a mesékben, nekem kell tenni valamit. Szerencsém volt, hogy legalább egyszer az életben jó iskolába járhattam gimnáziumba. Azt hiszem, hogy ez mentette meg az életemet, ettől lettem egy kicsit másabb ember (ezért szerettem volna jó egyetemre is járni). Szóval, elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy jobb életem/életünk legyen. Nem számított, hogy mennyi energia, áldozat, csak menni, menni, menni, csinálni…. minél távolabb kerülni a nyomortól, és keresni valamit, és nem állni meg amíg szép, ragyogó és sikeres nem vagyok, mert úgy láttam, hogy csak ezek a nők érdemlik meg, hogy boldog életük legyen, és biztonságban, szeretetben éljenek.
Emlékszem, hogy a tangóestet az első “felvonás” után úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk, mert az előadás nem volt annyira világszínvonalú, ahogy azt az ember várta volna. Gondoltam, hogy hát akkor megyünk is haza, de valahogy olyan játékos jó kedvünkben voltunk, hogy az úriemberem (ideje lenne már valami jó nevet kitalálni neki:-) javasolta, hogy ne menjünk még haza, menjünk el valahová. Mondtam, hogy rendben van! 🙂 Kimentünk Szentendrére, beültünk egy kellemes étteremben a Duna-korzón. Emlékszem, ahogy ott ültünk, beszélgettünk, és egy pillanatban életemben először úgy éreztem, mintha minden rendben lenne, már nem szükséges rohanni, megérte (ha mást nem, akkor lefogyni-a kedves bókért mindenképpen :-)).