2009 október 19. | Szerző: Christine21 |

 Úgy döntöttem, hogy elhagyom ezt a világot. Elmegyek; megszabadítom -még utoljára- a gyermekemet a szenvedéseitől.

Szegény mindig arra vágyott, hogy szeressék, és biztonságban érezhesse magát, de nem jöttek érte. Megígértem neki, hogy megszerzem, amire vágyik, és mindent megtettem ezért, de nem sikerült, és most fájdalmai vannak.

Lemondtam mindenről, elveszítettem az életemet, de nem sikerült elérnem, amit akartam. Néhány percre átélhettem mindazt, amire vágytam, de az örökös nyugtalanság csak egyre hajtott tovább, és még azt is elveszítettem. Boldog voltam, ahogy a Megyeri híd lábai alatt suhant velem a hatalmas fekete autó, ahogy Debrecenben éreztem, hogy vigyáztak rám, amikor először leülhettem a Corinthiában zongoraszót hallgatni. Boldog voltam, amikor két hétig Londonban voltam, és úgy sétálgathattam, mint az igazi jólétben élő csemeték. És boldog voltam akkor is, amikor ajándékként megkaptam a mostani albérletemet.

Szerettem volna Párizsba utazni, szép szállodákban lakni, karonfogva sétálni…..

Elfáradtam, és nem akarom tovább csinálni. Elég volt, nyugalomra van szükségem.