Tegnap bezzeg milyen nagyszerű
öteleteim voltak az életről, de amikor elfog a magány, a reménytelenség
érzése, a gondolat, hogy örökké ebben az életben maradok, olyankor
olyan fájdalom tölt el, és mélységesen tudom gyűlölni az életet, és úgy érzem magamat, mint
a kisgyerek, akit bevittek a korcsolyapálya közepére, és otthagytak,
hogy jöjjön ki. Az pedig leült és keservesen sírni kezdett, és azt
kérdezte, hogy “Minek hoztál ide?”.
Sokszor jó lenne megkérdezni az
Istentől…., mert ez így nem jó, ezt így nem akarom. Néha úgy
elgondolkozom, hogy naponta meghalnak anyák és apák, akiket gyerekek
várnak haza, vagy gyerekek, akiket nagyon szeretnek, miközben én itt
vagyok, és semmi értelme az életemnek….